27. rész

Tudom eltűntem, amit rettenetesen sajnálok, de meg volt az okom rá. Először is elég sok időbe telt, míg összegyűlt a 4 tetszik a 26. részhez. Másodszor mikor összehoztátok akkor nem volt valami jó hetem és nem lett volna jó az írásom sem. Következő héten meg egész hétvégén dolgom volt. Az  azutáni héten nem volt ihletem és anélkül nem tudtam volna megírni. Nagyon sajnálom, de a lényeg, hogy most már itt a rész és remélem elnyeri a tetszéseteket.

                                                       Eliza

Másnap reggel kicsit elaludtunk Markkal, így nagyon kellet sietnünk. Gyors búcsúzkodás után ki is tett a munkahelyem előtt. Nagy levegőt vettem és beléptem a hatalmas kapun. Az órámra pillantottam, ami pontosan kilencet mutatott. Megkönnyebbülés fogott el, hogy nem késtem. Ez az első napom a szabadságom óta és nem lenne jó, ha rögtön egy késéssel  kezdenék. Gyorsítottam egy kicsit lépteimen, mert Londonhoz híven ez is egy esős napnak ígérkezett. Már kis cseppekben el is kezdett esni és nem akartam nagyon elázni. Beléptem a bejárati ajtón és jól eső sóhaj hagyta el a szám. Hiányzott ez a hely, de szükségem volt egy kis pihenésre is.

- Szia, Eli! Jó végre látni. Hiányoztál! - ölel magához egyik munkatársam és egyben barátnőm is. Viszonozom ölelését.

- Szia! Te is nagyon hiányoztál, Bell. - mondom.

- A gyerekeknek is nagyon hiányoztál ám. - árulja el mikor elhúzódik tőlem.

Egy árvaházban vagyok gondozó. Nagyon szeretem a kicsiket és ezért választottam ezt a munkát. Sokan azért kerülnek hozzánk, mert meghaltak a szüleik és nincs más rokonuk, aki gondoskodhatnának róluk. Vagy éppen azért kerülnek ide, mert nem akarták saját tulajdon gyereküket felnevelni a szülők. A legrosszabb eset mikor bántalmazott gyerekek kerülnek hozzánk, akiknek szörnyű kínokat kellet átélniük születésük óta. Az ő lelküket a legnehezebb rendbe hozni. Nagyon törékenyek szegények és nehéz a bizalmukba férkőzni is, ami érthető.
- Nekem is nagyon hiányoztak. - válaszolom mosolyogva. Közben leveszem kabátom, mert kezd melegem lenni.
- Frank kérte, hogy küldjelek be, ha ideértél. - mondja.
- Félnem kéne? - kérdezem, mert nem értem mért hívat a főnököm.
- Nem tudom, mit akarhat.  - vonja meg Bell a vállát majd eltűnik egy másik szobába.
Érdekes. Nagyon érdekes. Elindulok a helység felé, ahol tartózkodik. Frank nem szokott csak úgy behívatni senkit se az irodájába. Kedves ember, ő is szereti a gyerekek, ahogy mi is. Közben ide is értem. Kopogtattam.
- Szabad. - hallom meg az engedélyt, így be is lépek.
- Szia! Bell mondta, hogy jöjjek fel, mert szeretnél velem beszélni. - mondom.
- Szia! Igen, foglalj csak helyet. - mutat az asztala előtti székre. Szót fogadva le is ülök.
- Miről lenne szó? - kérdem.
- Emlékszel még Sophira? - néz rám kérdőn.
Sophi egy öt éves kislány. Nem rég került hozzánk. Szülei egy baleset során meghaltak. Felgyulladt a házuk és csak a kis Sophit sikerült kimenteni. Szüleit sajnos nem.
- Igen, persze. - bólintok.
Nem igazán értette, hogy mi történt és, hogy mit keres ő most itt. Mért nem mehet haza? Hova lettek a szülei. Meg ilyesmi dolgokat. Miután felfogta eléggé megviselte őt. Bezárkózott. Nem evett, nem sokat beszélt. Nekem sikerült hozzá közelebb kerülnöm, mint a többieknek mielőtt elmentem volna szabadságra.
- Mióta elmentél nem beszélt senkivel. Ha beszélt, akkor is csak téged követelt. Elég kritikus a helyzet. - mondja.
- Senkivel sem beszélt? - kérdezem kikerekedett szemekkel. Főnököm helyeselve bólint egyet. - Semelyik gyerekkel sem?
- Mindenkit megkérdeztem és sajnos senkivel sem. Enni sem sokat evett. A szobájából sem mozdul ki. - meséli szomorúan Frank. - Szeretném, ha beszélnél vele és meggyőznéd, hogy ez így nem jó. - mondja el, hogy mit szeretne.
- Természetesen. - mondom és fel is állok. - Megyek is.
- Köszönöm. - mondja és én ott is hagyom.
Elindulok szobája felé. Kopogok.
- Gyere. - hallom a választ.
- Sziasztok! - köszönök nekik, mert itt van Sophi szobatársa is a 11 éves Jane is.
Sophi fel sem néz csak a fal felé fordulva öleli a mackóját.
- Szia, Eli! Annyira hiányoztál. - ugrik fel rögtön Jane az ágyáról és szorosan megölel. Nevetve visszaölelem.
- Te is nagyon hiányoztál. - mondom. Sophi felül és rám néz, hogy tényleg én vagyok-e. Lejjebb hajolok, és Jane fülébe súgom: - Szeretnék beszélni Sophival. - elenged és bólint majd, az ajtót veszi célba.
Utána fordulok és  nézem, ahogy kimegy. Mire visszafordulok Sophi ágya felé már előző testhelyzetében fekszik a matracon. Mellé ülök és megsimítom a hátát.
- Beszélhetnénk? - kérdezem. Ő felül és rám néz, de nem  válaszol semmit.
Beljebb ülök az ágyon hátam a falnak támasztom, ahogy Sophi is tette.
- Ettél ma már? - kérdeztem. Nem válaszol, csak megrázza a fejét. - Akkor gyere! Még én sem ettem semmit. Reggelizzünk együtt. - tápászkodom fel és felé nyújtom a kezem. Megint csak megrázza a fejét. - Sophi enned kell! - guggolok le elé.
- Nem akarok enni. - szólal meg most először. - Anyut és Aput akarom. - kiabál sírva. Gyorsan mellé ülök és átölelem.
- Szívem, Anyu és Apu már nem tudnak hozzád jönni. - mondom neki. Szorosan ölelem ő meg belém csimpaszkodik.
- De mért nem? - kérdezi rám emelve csillogó barna szemeit.
- Már más világban élnek, de mindig itt vannak veled, mindig figyelnek rád, óvnak téged.- próbálom nyugtatni.
- De én nem látom őket. - rázza meg fejecskéjét.
- Nem is láthatod, csak érezheted őket. Tovább élnek a szívedben. - mondom és visszagondolok arra az időre mikor én vesztettem el saját szüleimet.
- Nagyon hiányoznak. - mondja, újra rám hajtja fejét és ott sír tovább.
- Tudom szívem, tudom. - simogatom hátát fel-alá.

Kis idő kellet mire sikerült megnyugtatnom.
- Gyere, együnk valamit, mert én már farkas éhes vagyok. - mondom.
- Én nem akarok enni. - rázza meg a fejét.
- Jó akkor kísérj el. Majd én eszek te meg nézed. - kérem. Bizonytalanul néz rám. - Nem szeretek egyedül enni. - magyarázom.
- Jó. - kapom a rövid választ. Majd föláll és elindul az ajtó felé.
Megmosolygom, hogy sikerült elérnem, hogy jöjjön ki a szobából. Remélem, hogyha látja, ahogy eszem ő is éhes lesz és kér majd belőle. Követem a kislányt. Az ebédlő felé veszi az irányt, de tekintve, hogy nekem teljesen más tervem van így megérintem kis vállacskáját. Kérdőn fordul hátra.
- Gyere, erre! - intettem a másik irányba és elindultam a dolgozóknak kijelölt konyha felé. Megfogom kezecskéjét, hogy nehogy elveszítsük egymást.
Mikor beérünk a kislány kikerekedett szemekkel fordul felém, ugyanis ide nem szabad bejönniük.
- Segítesz palacsintát csinálni? - kérdezem. Megvonja vállát, így ezt igennek veszem. - Remek, akkor nézzük, mik vannak a hűtőben. - mondom boldogan és elindulok az említett tárgy felé.

Végül csokis palacsintát csináltam, amihez találtam csokoládé fagylaltot a fagyasztóban. Csoki  öntetet öntettem a tetejére rá egy kis tejszínhab került majd a fagyi.
- Nagyon jól néz ki, nem? - kérdezem Sophitól.
- Aha. - mondja és látom rajta, hogy szívesen enne belőle.
- Biztos nem kérsz? - kérdem meg.
- Biztos. - bólint. Tehát makacskodik. Rendben.
- Hát jó. Ha nem, hát nem. Pedig biztos nagyon finom. - viszem az asztalhoz és leülök az egyik székre. Sophi is követ. Apró falatokra vágom. Megkóstolom. - Hát ez isteni. - mondom. Nem reagál semmit, így eszek még belőle egy keveset. Majd felállok. Sophi kérdőn néz rám. - El kell mennem valahova. Elfelejtettem valamit. Te addig maradj itt és vigyázz a kajámra. - mondom és válasz lehetőséget nem hagyva el is indulok kifele a helységből.

Megkeresem Bellt, akit egy csapat gyerekkel találok.
- Eli, Eli! - ujjonganak a kicsik és körém csoportosulva kapok egy csoportos ölelést. Mosolyogva fogadom tettüket.
- Gyerekek! Mi lenne, ha kimennétek a kertbe egy kicsit játszani? - kérdezi Bell. Kinézek az ablakon és immár süt a nap.
- Jó. - mondják és el is indulnak.
- Na, mi volt Sophival? - kérdi Bell.
- Sírt, hogy neki nagyon hiányoznak a szülei. Kicsit sikerült megvigasztalnom, majd megkértem, hogy kísérjen el reggelizni, mert nem szeretek egyedül enni. Csináltam csokis palacsintát szépen kidíszítettem, de így sem akart belőle kérni. Ettem belőle egy kicsit és ott hagytam vele, hátha megeszi. Legalább is ebben reménykedem. - mondom.
- Jó terv remélem, beválik. - néz rám elismerően Bell.
- Én is. Most visszamegyek, nehogy lebukjam. - mondom.
- Rendben, menj csak. - mondja és el is indulok.
Belépve az ajtón látom, hogy a tányérom üres. Tervem bevált.
- Szia! Vissza is értem. - mondom. Hangomra összerezzen.
- Szia! - köszön vissza. Nekem eddig háttal ült. Oda sétálok a helyemre leülök. Látom, hogy csokis a szája.
- Te, Sophi nem tudod, hova lett a reggelim? - kérdezem.
- Nem. - mondja, de nem néz rám csak bámészkodik.
- Tényleg? - kérdezem.
- Tényleg. - mondja és bámészkodik tovább.
- Akkor kérdezhetek valamit?
- Kérdezz. - engedélyezi.
- Mitől csokis a szád? - kérdezem mosolyogva.
- Na, jó megettem. Olyan jól nézett ki. Először csak meg akartam kóstolni, de olyan finom volt, hogy végül megettem. Sajnálom. - magyarázkodik.
- Semmi baj. - nyugtatom meg. - Van még elég. - mondom és felállok. - Kérsz még? - kérdezem.
- Igen. - mondja hálásan.